A bardo a tibeti buddhizmusban a köztes lét elnevezése, ezen felül az élőlény létezési szintjének átmeneti állapotait is ezzel a névvel illetik. A buddhizmus szerint ezek az átmeneti időszakok a legalkalmasabbak a mögöttes, tiszta tudat felismeréséhez. Így például számon tartanak olyan bardokat, amelyek az élet során is megtapasztalhatók: az emberi lét, az álom, valamint a meditáció bardoja.
Tiszavirág című munkájában Cserepes Gyula koreográfus a mulandóságra fókuszált. Ezt a gondolatmenet folytatva, mintegy belenagyítva az efemeritás fogalmába, a születés, valamint a halál pillanata kezdte el foglalkoztatni. Vas János (Gyula egykori néprajz tanára) segítségével a magyar nyelvterületen fellehető, az emberi élet kezdetét és végét kijelölő két pillérhez kötődő hagyományokat, szokásokat, hiedelmeket vizsgálva jutott odáig, hogy a köztes lét állapotára összpontosítson új előadásának létrehozása során. Az előadás egyrészt a már említett néprajzi források felhasználásával alkotott színpadi képek és jelenetek áramlata. Másrészt a Tibeti Halottaskönyv (Bardo Tödol) által inspirált színpadi rituálé, amely kísérletet tesz arra, hogy az illékonyt megragadja, a láthatatlant megmutassa, az elmúlást – egy pillanatra – kimerevítse.

Fotók: Dusa Gábor