Szép Ernő: Patika című művét állította színpadra a Déryné Társulat Mészáros Tibor rendezésében, aki színészként már dolgozott a darabbal. A rendezővel a papageno.hu beszélgetett.
Mi volt az ami megfogott a műben, amiről úgy gondoltad, hogy aktuális lehet a mai közönségnek?
Szép Ernő egy magyarországi vidéki kisváros figuráit jeleníti meg, olyanokat, akikkel én magam is találkoztam saját életem során, ezek olyan archetípusok, amelyek valóban időtlenek.
A szerző a darab elején írja: „Játszódik Laposladányban, 1919-ben, békeidőben.” Én emlékszem a saját gyerekkorombeli „békeidőre”, a 80-as évek elejére, amikor már sok mindent szabad volt, már nem volt olyan sok a kötöttség. Még láttam május elsejei nagy felvonulást, de már volt mondjuk autónk, ami bár Trabant vagy Wartburg volt, amire várni kellett, de aztán szabadabban utaztunk. Mindemellett magam is vidéki vagyok, az én emlékeimben ugyanúgy élnek az italmérő egységekben, presszókban ezek a típusok, ezek a figurák, akik Szép Ernőnél megjelennek. De ugyan ezek az alakok megtalálhatóak Tar Sándor vagy Egressy Zoltán műveiben is, valami idült, kimozdíthatatlan, a lelkük mélyén gyökerező feszültséggel, problémákkal. Egy általános jólét felszíne alatt komoly sorsok, személyiségek rejlenek.
Azért választottuk Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervezővel a 80-as éveket, mert nagyon szeretjük ezt a korszakot, romantikusan szép emlékeink vannak róla, és tulajdonképpen különösebb csűrés-csavarás és átírás nélkül bele tudtuk helyezni az alapművet ebbe a számunkra ismerős világba.
Honnan közelítetted meg a darabot? Mi volt az, ami számodra a magja az egésznek?
Az elveszettségből, vagy ha úgy tetszik a reménytelen útkeresésből. A főszereplő fiú, Kálmán, vadromantikus álmodozóként belecsöppen ebbe a vidéki világba. Az érdekelt, hogy hogyan szippantja be őt ez a közeg, ki fog-e tudni mozdulni belőle, illetve hogyan találja meg a darab végére a saját boldogulását. Nagyon hosszú útat jár be, mire megtalálja a számításait.
Szokták volt mondani Szép Ernőről, hogy az abszurdnak valamiféle előhírnöke. Ezen a fiún keresztül a romantikussá álmodott boldogság nem is keresését, hanem hajkurászását látjuk, és ez kívülről nézve sokszor mulatságos, miközben ő a legmélyebben, a legkomolyabban éli meg a helyzeteit. Emellett ott vannak azok a pillanatok, amikor ráébred, hogy „bilibe lóg a keze” és ilyenkor nagyon össze tud facsarodni a néző szíve – de ettől még jobban szurkolunk neki, visz magával érzelmileg. Egyszer azért szurkolunk, hogy sikerüljön neki, egyszer pedig azért, hogy ne sikerüljön, hogy ébredjen már fel, és próbálja kicsit reálisan látni az életet. Vagyis megtalálható az előadásban a boldogságkeresés komplexitása, minden mélysége és magassága.
A teljes interjú a papageno.hu-n olvasható.