Kiskorában hegedűművésznek, építésznek, majd orvosnak készült, de már több mint tizenöt éve a világot jelentő deszkákat koptatja. Játszott musicalben, klasszikus, kortárs darabban és monodrámában is, most mégis élete legmeghatározóbb és legnagyobb szerepét éli: édesanya. Szemerédi Bernadettel Soltész Daniella beszélgetett.
Először is, engedd meg, hogy gratuláljak a Széppataki-díjhoz, melyet te vehettél át elsőként a Déryné Program 2022/23-as évadzáróján. Miben más számodra ez a kitüntetés, mint a korábbi elismeréseid?
Nagyon szépen köszönöm! Azt gondolom, ha egy színész házon belül kap díjat, a társulatától, az igazgatójától, az egy sokkal bensőségesebb, megtartóbb dolog, azt jelképezi, hogy oszlopos tagja vagy egy közösségnek, tudtál valami értékeset, valami maradandót hozzáadni annak működéséhez. Bevallom, erre az elismerésre – amit ezúton is szeretnék megköszönni mindenkinek, aki bizalmat szavazott nekem – nem számítottam. Roppantul meglepődtem, oly’ sok kollégát tartottam rá érdemesnek. Egy olyan alkotói fejezetemben érkezett ez a megerősítés, amikor újfent megkérdőjeleztem, van-e szükség arra, amit képviselek. Észreveszik-e? A Széppataki-díj – a korábbi szakmai kitüntetéseimmel ellentétben – nem csak a színészi teljesítménynek, hanem az embernek is szól.
Egészen más, amikor az embert a kollégái díjazzák, mint mikor egy szakmai zsűri oszt ki elismeréseket, akik csak abban az 1-2 órában látják a színészt, amikor a színpadon áll.
Ez az első Széppataki-díj, ami átadásra került, így igazi vízválasztó – mind a Déryné Programban, mind az én életemben. Talán nem csak az előző évadnak szól, hanem indulásunktól egészen a szavazásig terjedő időintervallumnak. Akárhogyan is számolom, ez három, élményektől, tapasztalásoktól, változásoktól roskadozó esztendő. Szép elismerés, miközben óriási felelősség is. Mivel először én kaptam meg, még inkább motivál, hogy megfeleljek annak, amit ez a kitüntetés képvisel, utólag is megszolgálva a kollégák támogatását.
A Program indulásától kezdve tagja vagy a társulatnak. Rengeteg lehetőséget kaptál és több rendezővel is dolgozhattál. Melyik szerep áll különösen közel a szívedhez?
Szeretem, ha egy szerep nem „csap arcon” és nem skatulya, melyet csukott szemmel is meg lehet oldani. Sokkal izgalmasabb, ha a szerep kedvéért kicsit jobban magamba áshatok. Imádom feszegetni a komfortzónámat. Nem tartom magam naiva alkatnak, a társulatunkból sem én képviselem ezt a szerepkört, ezért különösen örültem, amikor én kaptam meg Pávaszem szerepét a Holdbéli csónakosban. De ott van Finum Rózsi, A falu rosszából, aki egy igazán forróvérű menyecske. Vagy a Déryné ifjasszonyban a Grófné szerepe, akinek egyetlen jelenet adatik meg tragédiája elmesélésére.
A legutolsó, egyben legkülönlegesebb élményem azonban a Lovagias ügy Nagymamája. Nőiségem virágkorában fel kellett kutatnom önmagam kicsit sánta, kicsit süket, hóbortosan zsémbes nyolcvanéves kiadását. Ez azért elég meghökkentő kihívás.
Van olyan feladat, szerep, melyet a visszatérésed után mindenképpen el szeretnél játszani? Van szerepálmod?
Minden színésznek van szerepálma, de általában fél beszélni róla. Attól retteg, ha kimondja, akkor nem válik valóra. Vagy ha mégis, akkor túl magasra állította a lécet, és nem tudja megugrani. Az én tarsolyomban vannak már beteljesült szerepálmok. Ilyen például a Gellérthegyi álmok.
Évekkel ezelőtt, egy beugrás erejéig már összehozott a darabbal a sors. Boldog voltam, amikor megtudtam, hogy a Déryné égisze alatt „hivatalosan” is eljátszhatom. De ilyen beteljesült szerepálom Psyché figurája is, akinek érzelmi kilengésekkel teli, szenvedélyes sorsát egy monodráma keretén belül adom elő.
A Holdbéli csónakos Pávaszeméről már lemondtam, aztán mégis megadatott. Hálás vagyok, hogy Doma (Kis Domonkos Márk igazgató) infrastruktúrát biztosított a Színház és Filmművészeti Egyetem keretein belül készített diplomamunkám, a Szólongatás előkészítésére. Óriási mérföldkő az életemben, hogy megírhattam, színpadra álmodhattam és el is játszhattam ezt az önreflexív előadást, a nehezített gyermekvállalás húsba metszően aktuális valóságáról. Talán éppen ezzel szólongattam be a kisbabánkat is.
Mesélsz, mesélsz és egyre jobban kirajzolódik, hogy milyen sok műfajban otthonosan mozogsz. Van kedvenced?
Próbálok nyitott lenni és minden lehetőségre kihívásként, stúdiumként tekinteni. Észrevenni a nyúlfarknyi szerepben is kirajzolódó sorsot, s azt a legapróbb rezdüléséig kidolgozni. Az utóbbi idők változatos szereparzenáljából a zenés színház az, ami hiányzott. De van két önálló zenés estem, sőt, a legfrissebb monodrámám, a Szólongatás is izgalmas zenei világból építkezik. Jelenleg a kisbabámnak énekelek.
És ki tudja, talán pont ezzel terelgeted őt is a színészi pálya felé.
Mindegy, hogy színész lesz, orvos vagy mérnök. Nekem az a feladatom, hogy gyökereket és szárnyakat adjak neki.
A teljes interjú a Déryné magazin 4. lapszámában olvasható.