Mi vonzott a színház világába, és hogyan kerültél a Déryné Programhoz?
Nagyon régen kezdődött, általános iskolás voltam, látogatást tett az iskolánkban egy színházi társulat Ungvárról tájékoztatás és népszerűsítés céljából, előadás részleteket hoztak, díszletben jelmezben előadtak valamit, és ez a miliő engem teljesen elvarázsolt, úgy 13 éves lehettem. Akkor döntöttem el, hogy ez a szakma érdekel. A Dérynéhez a kezdetekkor csatlakoztam, Vácott azt megelőzően már több előadásban játszottam, Doma (Kis Domonkos Márk – szerk.) akkoriban ott volt igazgató, és amikor felmerült a Déryné alapításának lehetősége, boldogan mondtam igent a közös munkára.
Mi volt az első benyomásod a Déryné Programban való munkáról? Hogyan élted meg az elmúlt 5 évet?
Nem volt idegen számomra az utazós színház, mint műfaj, hiszen Beregszásszal is sok helyre eljutottunk az Ikarusszal. Bár tudtam, hogy sűrű lesz, nem számoltam azzal a tényezővel, hogy az ember nem fiatalodik, de a misszió mindennél fontosabb. Számomra a legnagyobb kihívás, az időm megosztása – a családra, munkára, pihenésre.
A Jászai Mari-díj egy igazi mérföldkő. Hogyan élted meg a díj átadásának pillanatait, és mit jelentett számodra, hogy elismerték a munkádat ezen a szinten?
Furcsa és megható volt, be kell vallanom, hogy kicsit szorongtam miatta. A díjak valójában visszaigazolások a színész életében azt illetően, hogy amit csinál, annak van értelme és fontos dolog. Ez számomra egy megerősítés volt, hogy jó úton járok.
Mi volt az a legemlékezetesebb szerep vagy pillanat, amit itt átélhettél? Van olyan előadás, amely különösen formálta a színészi identitásodat?
Minden szerep formál, ettől vagyok az, aki vagyok, mert ezeket a szerepeket játszhattam. A lényeg nem a szerep nagysága, mert kis szerepben is lehet nagyon jót alkotni, és mondanivalót, fontos gondolatokat átadni. Ezt érzi a néző. Ez a legfontosabb. Igazából minden szerep fontos volt számomra. Nimling a Déryné ifjasszonyból, a Csalóka szivárványban Samu bácsi karaktere, a Muzsikaszó Lajos bácsija, vagy a Kék Róka Pálja. Nem tudok kiemelni egyet közülük, mind a részem.
Mi volt a legnagyobb szakmai kihívásod?
A legnehezebb talán Debrecenben volt, amikor egy istentagadó szöveget kellett mondanom, az egyik karakter kapcsán. Ez belül komoly küzdelmet jelentett számomra, de végül megbeszéltem magammal és Istennel, és megbékéltem vele.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Hogyan látod a saját fejlődésedet, van olyan, amit különösen szeretnél kipróbálni a közeljövőben?
Szeretnék rendezni. Vannak ötleteim, és bízom benne, hogy ezek a jövőben megvalósulhatnak, egyelőre még ez a jövő titka. A színházban mindig van hova fejlődni, és szeretném ezt az utat tovább járni.