Egy táncos álom kihunyt, de a színpad fényre talált. Ábrahám Kíra úgy lép színpadra a Déryné Társulattal, hogy számára a színház több mint játék: élmény, felelősség és küldetés. Ábrahám Kírával, a Déryné Társulat új tagjával beszélgettünk.
Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy színész leszel? Mi vonzott a pályára?
Gyerekkoromban táncművésznek, balerinának készültem, ez volt az első nagy álmom. Aztán az élet másfelé sodort. A színház viszont mindig ott volt körülöttem. A nagymamámmal volt egy különleges megállapodásunk: közösen fedezzük fel Budapest színházi világát. Rendszeresen látogattuk az előadásokat, és az egyik legmeghatározóbb élményem az Ügynök halála volt az Örkény Színházban. Az előadás után potyogtak a könnyeim. Rengeteg érzelem és gondolat kavargott bennem egyszerre, amiket hazáig vittem magammal: megtapasztalhattam a katarzis élményét, és akkor eldőlt: színész szeretnék lenni. Részese akarok lenni ennek a nagy varázslatnak. A vágyból cél lett, majd küldetés, személyes misszió, hogy a színpadon élhessek és alkothassak.
Ki vagy kik voltak a legnagyobb hatással rád az egyetemen? Milyen tanácsokat kaptál, amik máig elkísérnek?
Különösen fontos számomra az osztály, amelyben tanultam, egyfajta inkubátor volt ez, ahol nemcsak szakmailag fejlődtünk, de emberileg is. Az osztálytársaimmal való kapcsolat, az együtt megélt próbák, nehézségek és sikerek alapvetően formálták a gondolkodásomat a pályáról. Talán a legmeghatározóbb tanács Seres Zoltán tanár úrtól érkezett: „Ezt a szakmát csak hatalmas bátorsággal lehet csinálni. És nagy hittel.” Ez azóta is vezérel, mert sokszor tényleg csak a hit és az ösztönös bátorság visz előre.
Van példaképed, akinek a pályája inspirál?
Tenki Réka pályáját régóta figyelemmel kísérem. Évekkel ezelőtt olvastam vele egy interjút, amelyben arról beszélt, hogyan próbál kitörni az alkata miatt ráaggatott skatulyákból. Ez különösen rezonált velem, hiszen engem is könnyen besorolhatnak a külsőm alapján: kék szem, szőke haj, alacsony termet. Épp ezért fontos számomra, hogy a szerepeimen keresztül új arcokat, új rétegeket mutathassak meg magamból.
Milyen típusú szerepek érdekelnek leginkább?
Nem tudnék választani a drámai és a humoros karakterek között, mindkettőben óriási lehetőségek rejlenek. A színészet pont attól izgalmas, hogy minden új szerep másfajta kihívást jelent, más oldalamat kell megmutatni.Van, ami a lelkem mélyéről jön, van, ami technikát igényel és mindegyik tanít.
Mit jelent számodra a vándorszínház műfaja és a Déryné Program küldetése?
A vándorszínház különleges élmény. Egy alkalommal láttam, hogy egy egész család ünneplőbe öltözve érkezett meg az előadásra egy kis településen, ahol talán ritkán adódik ilyen lehetőség. Ez az élmény visszahozta bennem a gyerekkorom emlékeit, a nagymamámat, és azt az érzést, amikor a színház valódi esemény volt. Egy alkalom, amit vártak, amire készültek. Ezért is érzem hatalmas felelősségnek a munkánkat: nem mindegy, milyen élményt viszünk el. Egy rossz előadás akár el is veheti valakitől a színházba vetett hitét. Mi viszont azt szeretnénk, hogy ez az élmény építsen, emlékezetes legyen, és visszahívja őket újra és újra.
Milyen érzés mindig új helyen, új közönség előtt játszani?
Egyfajta frissességet hoz minden új helyszín és közönség. Minden este más energiák születnek, még akkor is, ha ugyanazt a darabot játsszuk. A közönség reakciója, figyelme, nevetése vagy csendje formálja az előadást. Ettől élő és izgalmas ez a műfaj.
Szerinted mitől jó egy előadás? És miért fontos ma, 2025-ben a színház, különösen a fiataloknak?
Egy előadás akkor jó, ha hat. Ha valamit kivált a nézőből, lehet az gondolat, érzelem, vizuális élmény vagy éppen önreflexió. Ha a néző a saját életére tudja vonatkoztatni a látottakat, már elindítottunk benne valamit. A mai világban, ahol mindent képernyők közvetítenek, a színház különleges maradt: itt és most történik, emberek adják át embereknek. Ez pótolhatatlan. A színház élmény, tanítás, közösségi találkozás és emiatt a fiatalok számára is kulcsfontosságú lehet.
Ha három szóban kellene jellemezned magad, mit mondanál?
Kedves, empatikus és kitartó. Ezek a tulajdonságok vezetnek a mindennapjaimban és a pályámon is.
Miben szeretnél fejlődni a közeljövőben?
Az időgazdálkodásban. Sokszor érzem, hogy nem elég hatékonyan osztom be az időmet. Ezen szeretnék dolgozni.
Ha nem színész lennél, mi lenne a hivatásod?
Valószínűleg a társadalomtudomány valamelyik területén dolgoznék, vagy pszichológusként. Nagyon érdekel az emberi viselkedés, a motivációk, a lélek folyamatai.
Mi szerepel a bakancslistádon?
Néhány álmom már teljesült: kiugrottam egy repülőből, felgyalogoltam az Etnára, felültem az Európa Park legvadabb hullámvasútjára.
Ha visszautazhatnál az időben, melyik korszakot választanád?
Az 1930-as évek Amerikája vonz. A divat, a szabadság, a nagy Gatsby-féle világ. Persze tudom, ez egy bonyolult, sok szempontból ellentmondásos időszak volt, de épp ez a káosz és a benne rejlő lehetőségek teszik különlegessé.
Van olyan szokásod vagy hobbid, amit kevesen tudnak rólad?
Dokumentumfilm rajongó vagyok. Éjszaka nézem őket, segítenek kikapcsolni az agyam és lecsendesíteni a napot.
Ha egy étel lennél, mi lennél – és miért?
Ha desszert akkor Tiramisu – könnyű, édes, kávés és habos.
Ha főétel akkor pedig erdei gombás rizottó: egy kicsit elvontabb, földközeli, komplex ízvilágú.
Mi az, ami mindig jókedvre derít, bármilyen napod is van?
A fekete cicám.