Tapasztó Ernő rendezővel a Déryné Társulat Chioggiai csetepaté című előadása kapcsán készült interjú, amelyben a klasszikus Goldoni-darab kortárs megszólalásáról, a játékörömről és a közösségi színházi gondolkodásról beszél.
A „Chioggiai csetepaté” nem csupán egy klasszikus komédia, a Goldoni által megálmodott helyzetek ma is élőek és érvényesek. Az előadásban a színészek lendülete, a zene, a koreográfia és a fény összhangja teremti meg azt az élményt, amelynek során a néző nem csak nézőként, hanem aktív résztvevőként kapcsolódik a színpad világához.
Mitől tartja különlegesnek a „Chioggiai csetepatét”?
Goldoni egy klasszikus szerző, akinek rengeteg darabját játsszák. A „Chioggiai csetepaté” az egyik legtöbbet játszott műve. Egyszerűen remekül meg van írva, benne van a színház lényege. Goldoni helyzetei – az emberi karakterek, kapcsolatok, hibák – ma is érvényesek. Sosem érződik távolinak, kortárs Goldoni ez a darab, a mai közönség számára is nagyon élő.
Milyen fő gondolatot vagy érzelmi ívet szeretne átadni a nézőknek?
Elsősorban azt szeretném, hogy a nézők jól érezzék magukat. Ez egy vidám történet; a szomorúbb pillanatok minimálisak. A cél, hogy minden, amit lát a néző – a színészek játéka, a zene, a koreográfia – élményt adjon, játékörömöt és színházi élvezetet. Nem cél a túlzott tanulságok közvetítése, egyszerűen élvezeti színházat csinálunk.
Mik voltak az első rendezői elképzelései, hogyan formálódott a próbafolyamat során?
A próbafolyamat során sok minden formálódik. A színészekkel együtt alakítjuk a karaktereket, mert ők viszik a színpadra az előadást, nem a rendező vagy Goldoni. Ha egy színész nem érzi jól magát, módosítunk a jeleneten. Már az első perctől nagyon jó hangulat alakult ki, és ez a közönségnek is át fog jönni.
Volt egy hasonlata is a színházról. Hogyan kapcsolódik ez az előadáshoz?
A színház olyan, mint a foci: csapatjáték. Nincs egyetlen ember, aki egyedül „meccset nyer”. Mindenki számít – a színészek, az alkotók, a technika, a zene. Ha jól működik a csapat, akkor az előadás lendületes, élő és hiteles lesz. A Chioggiai csetepaté pontosan ilyen: közös játék, közös energia, egymásra figyelés.
Van-e olyan elem (ritmus, zene, mozgás, fény), amely meghatározó szerepet kapott az előadásban?
Ezek mind kulcsfontosságúak. Unger Balázs zenéje teljesen szerves része az előadásnak. Győrfi Csaba rengeteg koreográfiát készített, ami az előadás ritmusát és lendületét adja. Papp Janó jelmeztervei hitelességet kölcsönöznek a történetnek. Rengeteg dal és koreográfia van, amelyek mind szervesen illeszkednek a darabba.
Hogyan közelítette meg a darab humorát és drámaiságát? Mi volt a fő stiláris irány? A humor a helyzetekből és az előadás belső ritmusából fakad. Elsősorban nem a poén a cél, hanem a hiteles karakterek és a történet. De fontos, hogy a néző számára is érthetőek legyenek, ne csak a benne szereplőknek. Az előadás gyors ritmusú, lendületes, így a közönség végig lekötve marad, a vidám hangulat uralja az előadást.
Hogyan dolgozott a színészekkel a karakterek megformálásán? Volt-e olyan szerep, amely külön kihívást jelentett? Nem indulunk kész karakterekből; a próbafolyamat során lassan érnek meg. Az élethelyzetek és a próbák tapasztalatai alakítják a figurákat. Nagyon fontos, hogy a színészek jól érezzék magukat a színpadon, mert ők viszik el a produkciót. A díszletek és kellékek segítenek, de a legfontosabb a játék és az energia, amit a színészek hoznak.
Mi volt a legnagyobb kihívás a darab színpadra állításában?
A legnagyobb kihívás mindig a tér megtalálása. A tér határozza meg a játékszabályokat, a színészek mozgását és helyzetét. Minden előadás egy érési folyamat, és a színészek helyzetbe hozása kulcsfontosságú. Ha a játék működik, a néző is „bekapcsolódik”, átéli a színpad varázsát.
Van- e kedvenc jelenete és miért az?
Még nincs, mindig változik. Egy-egy jelenet kedvessége és ereje a próbák során bontakozik ki. A teljes előadás élménye a legfontosabb, nem egy-egy pillanat.
Hogyan érzi, hova illeszkedik ez az előadás az Ön eddigi rendezői munkásságába?
Teljesen beleillik. Ez a stílusom: játéköröm, közös energia, egyfajta „rock’n’roll” színház, ahol a néző részese a játéknak. Nem csupán kikapcsol, hanem bekapcsolódik, átéli a karakterek örömét, lendületét, és vágyik a következő alkalomra is.
Mit szeretne, hogy a nézők magukkal vigyenek az előadásról?
Hogy bekapcsolódjon az előadásba, ne csak passzívan nézze. Érzékei „tuningolva” legyenek, átélje a játékot, a karakterek örömét és helyzeteit. Ha ezt elérjük, az előadás valódi élvezeti színház lesz: a színészek és a közönség együtt élnek át minden jelenetet, és a játéköröm mindkét fél számára átélhető.
