Mit jelent az ön számára az, hogy a Déryné Program révén olyan településekre is eljuthat, ahol korábban ritkán vagy egyáltalán nem volt lehetőség élő kulturális előadásokra?
A Déryné Programot zseniális dolognak, sőt az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb kulturális találmányának tartom. A Program jóvoltából én magam is sokat utazom és játszom, és általuk olyan helyekre is eljutottam, ahol egyáltalán nincs pénz kultúrára. Olyan is akadt, ahol még rendes játszóhely sincs kialakítva, ilyenkor gyakran játszom udvarokon, de arra is volt már példa, hogy a polgármesteri hivatal gyűléstermében léptem fel. Volt egy fellépésem egy 280 lélekszámú faluban, ahol 43-an ültek a nézőtéren. Fantasztikus volt látni testközelből ezeket az embereket, akiket a XX-XXI. század teljesen kifosztott, hogyan isszák József Attila verseit. Ilyen értelemben a hétköznapok embere vagyok: nagy ünnep, amikor az ember telt házzal játszik az Arénában, de én jobban szeretem azokat a hétköznapokat, amikor egészen közelről találkozom emberekkel. Nálam mindegyik előadásom élet-halálra megy, teljesen mindegy, hogy 40 vagy 12 000 ember ül a nézőtéren.
Alkotóként hogyan hat önre az a közönség, amellyel ezekben a kistelepülésekben találkozik? Miben más ez az élmény, mint egy nagyvárosi előadás?
Talán nagyképűnek hangzik, de az elmúlt évtizedek alatt már megszoktam, hogy hatalmas térben, hatalmas közönség előtt játszom. Éppen ezért bizonyos értelemben izgalmasabb, érdekesebb és emberközelibb, ha valamelyik nézőnek a szemébe nézve tudom mondani a Tiszta szívvel című verset. Én úgy melóztam végig az életemet, hogy soha nem azzal foglalkoztam, hogy én ki vagyok, hanem azzal, hogy tovább adjam, amit kaptam. Szóval, igen, teljesen más az, amikor a saját estjeimet a Déryné Programnak köszönhetően közvetlen közelről játszhatom, mint amikor tomboló tízezreknek.
Miért tartja fontosnak, hogy a kultúra ne csak a nagyvárosok kiváltsága legyen, hanem mindenkihez eljusson, földrajzi helyzettől függetlenül?
Sajnos óriási kulturális különbségek vannak az ország egyes területein. Az a struktúra, amivel lehetőségeik mérten kiszolgálják az embereket kultúrával, Kelet-Magyarországon teljesen más, mint mondjuk az ország nyugati felén. Az emberek magyar kultúrával kapcsolatos ismeretei is különböznek ezeken a helyeken, és akkor még nem is beszéltünk a nagyvárosok és falvak ellentétéről. A Hármasoltár című estemen a szabadságot három megközelítésből mutatom be: József Attila képviseli a magyart – amit ma is aktuálisnak érzek –, Jim Morrison az amerikait, Vlagyimir Viszockij pedig a szovjetet. A közönség utóbbi kettő alkotót általában nem ismeri, ezért az előadás elején mindig segítem egy kicsit őket – de persze, ez is helytől függ. De ha csak a magyar költészetet nézem: az esteimen Pilinszky vagy Ady is előkerült már, nem csak József Attila, és azt tapasztalom, hogy a nézők többsége mégis leginkább őt ismeri. Bizonyos településeken érződik, hogy az irodalom oktatása még középiskolai szinten is nagyon gyenge. Általános jelenség az is, hogy a mai fiatalok annyira az internethez, az okostelefonokhoz vannak kapcsolódva, hogy előadások alatt sem tudnak elszakadni ezektől. Pedig lehet, hogy életükben először és utoljára van lehetőségük látni igazi színházi előadást.