Mottó: „Nem lehetünk biztosak abban, hogy vagyunk, sem abban, hogy nem vagyunk.”
Ez az idézet Mrozek egyik sajátos gondolatmenetének a vége, mely arra épül, miszerint sem a születésünkre nem emlékszünk úgy a halálunkra sem fogunk. Ezért a létkérdés önmagában abszurddá válik. Ez továbbgondolva az élet értelmét és célját kérdőjelezi meg és az álmokért vívott végtelen erőfeszítéseket és lemondásokat. Mégis úgy tűnik, hogy az „Ember küzdj és bízva bízzál” Madách-i bíztatás érvényesül még akkor is, mikor teljesen reménytelennek látszik a jobb életért vívott harc.
Az „Emigránsok” már az első perctől kezdve ismerős életérzést sugall, az önáltatás „csakazértis” pozitív erejét, mely segít a minket körülvevő világban megmaradni saját gondolatokat és életérzéseket ápoló egyéniségnek, szabad véleményt alkotó kis embernek. Az viszont fájón érint, mikor a másik énem az önáltatást kegyetlen módon leleplezi a valóságos létemet megkérdőjelezve.
A két névtelen véglet-ember- AA és XX- úgy segíti és kritizálja egymást, hogy fokozatosan rájövünk, hogy azért van szükségük arra, hogy egy pincelakásban éljenek valahol a nagyvilágban messze az otthonuktól, mert csak így lehetnek egymás tükrei, így találhatnak magukra és el tudják viselni a reménytelen jövőt, mely esetleg csak még több tudással és életbölcsességgel kecsegtet.
A két egymástól fényévnyire különböző karakter a szociális végleteket jeleníti meg: a munkás és az őt lenéző és kritizáló értelmiségi. Ez csak a darab elején tűnik egyértelműnek, de fokozatosan kiderül, hogy szükségük van egymásra az élet nagy kérdéseinek felfogásában és elviselésekor.
Az egymás megértéséhez vajon tényleg szükséges a közös zárka, ami lehetetlenné teszi a közömbösséget és a kölcsönös segítség megvonását? Ez is csak egyfajta emigrációban megvalósítható?
Természetesen a valóságos emigráció aktuálisabb, mint valaha, még ha más történelmi kontextusban is, mint a darab megírásának idején. Míg XX-t feleség és két gyermek várja, akiknek nagy házat és még nagyobbat szeretne építeni, még akkor is, ha rámegy az egészsége, addig AA a gondolatait és életművét szeretné megírni, amolyan világmegváltó filozófusként, aki rájött az élet értelmére, vagy értelmetlenségére.
A lerobbant pincelakásban potom áron élő kényszer- páros ugyanakkor emlékeztet a faluról városba (XX), vagy egy ismeretlen városba (AA) „átmenetileg” költözött szobatársakra, akik soha nem fogják otthagyni ezt a méltatlan helyet, ahova önmagukat száműzték az elérhetetlen álmaik megvalósításának reményében.
Szereposztás:
AA: Bogdán Zsolt
XX: Szarvas József
Zene: Kelemen László
Díszlet, jelmez: Takács Tímea
Zene- és fénytechnika: Incze Róbert
Rendezte: Török Viola