Az év elején indult útjára a Barangoló Drámaírói Műhely, a programba bekerült három író között találjuk Solymos Tamást, aki a Páternoszter című drámakoncepcióval nyert ösztöndíjat. Mentorával, Kulcsár Edittel nyolc hónapon át dolgoztak azon, hogy megszülethessen a mű, egy egész estés kortárs dráma. Többek között az írásról, műhelymunkáról, valamint az író-mentor kapcsolatról is kérdeztük Tamást.
Honnan a vonzalom a drámák, a színház iránt?
Gimnázium végén ébredtem rá, hogy itt a bemagolandó szövegnél jóval többről van szó. Ekkor még nem gondoltam, hogy egyszer én is drámákat fogok írni. Egyszerűen jól esett az élmény, jó volt színházban lenni, látni az archaikus gondolatokat modern kontextusba helyezve újraértelmeződni. A dráma játékosságával, a dráma erejével az ELTE-n, az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg, majd az élet úgy hozta, hogy először fotósként, majd világosítóként “láttam be” a színházak kulisszái mögé. A hobbiból szenvedély lett.
Az írásra visszatérve: hogy őszinte legyek semmi fantáziám sincs. Csak azt tudom megírni, amit látok, igaz azt sokszor vegyítve, sűrítve, tömörítve, absztrahálva, szimbólumokba ágyazva, vagy archetípusokat segítségül hívva. Azokra a történetekre, karakterekre figyelek, akiknek színpad nélkül, önmagukban is van egyfajta energiája. Színházi nyelvre formálom, tovább terelem, végül “belököm őket a katarzis szakadékába”.
Hol találkoztál a Barangoló Drámaírói Műhely felhívásával?
Régóta írok, a felhívástól függetlenül is. Az írást szorongásaim oldására használom. A Barangoló alprogrammal már korábban kapcsolatba kerültem: a Nélküled című drámámat a program hozzájárulásának köszönhetően tudta színpadra állítani a Tér 12 Kulturális Egyesület. Mentornak ráadásul Kulcsár Editet kaptam. Vele szintén volt közös múltunk, hiszen a Nélküled próbái alatt ő mentorálta a rendezőt, Viktor Balázst. Ennek kapcsán olvasta és véleményezte a kész szövegemet. Megkérdezte tőlem, hogy “van még ilyen?”, mert ebből még szívesen olvasna. Többek közt ennek a bátorító kérdésnek a hatására adtam be a Páternoszter dráma koncepcióját.
Hogyan zajlott a műhelymunka? Így képzelted el? Milyen kapcsolat alakult ki köztetek a mentoroddal?
Minden várakozásomat felülmúlta. A legmeglepőbb számomra a közös munkában az a tisztelet volt, amit Edit irántam tanúsított azzal, hogy szabadon engedett dolgozni: a saját ritmusomban, a saját elképzeléseim szerint. Direkt utasításokkal egyáltalán nem élt, ’ez így nem maradhat’, ’húzzam ki’. Inkább meglátásai voltak, elsősorban a karakterek szempontjából. Például: hogyan lehet egy karaktert emelni, súlyozni. Kivel foglalkozhatnék még mélyebben és ki az, aki esetleg túl sok.
Ami rendkívül sokat jelentett, hogy Edit is beleásta magát abba témába, amit a végén már “közösen kerestünk”. Ő maga is utánaolvasott, kialakította a saját viszonyulását, ami számomra nagyon pozitív és tiszteletre méltó. Ezzel újra eljutottam a tisztelet, alázat, nyitottság szavakhoz. Úgy érzem, hogy kölcsönösen megadattak a folyamat során.
Előfordult olyan szituáció, amikor valamilyen nehézségbe ütköztél? Mi segített átlendülni rajta?
Persze. Ráadásul minden darabnál máshol jelentkeznek a nehézségek. Edit sokat segített, elolvasta az éppen aktuális szöveget, és megérezte az erővonalait, azaz, hogy hova tart. Elmondta róla észrevételeit. Már akkor látott jó néhány dolgot, amikor én még csak néztem. Ez lenne talán a kulcs. Kérdezte tőlem, hogy milyen életformám van, milyen ritmusban, hogyan írok. Mi az, amit “le tudok vetkőzni”, és mi az, amit nem. Amit nem, azokból stílusjegyek lettek.
Beszélgettünk Matei Visniec munkásságáról, aki egy Romániából származó, Párizsban élő kortárs drámaíró. Visniecnél is megtalálható elemeket vélt felfedezni a szövegeimben, hozzá hasonlóan rám is jellemző az abszurd és az érzelmesség. Nálam viszont túlsúlyban van a folyamatos irónia: a történet apró, illuzórikus humorok mentén a kőkemény valóság felé tart. Edit javasolta, hogy tanulmányozzam írásait és inspirálódjak belőle.
Kizárólag drámákat írsz, vagy más műfajban is kipróbáltad magad?
Ez a műfaj engem végül nagyon megtalált. Vagy én találtam meg a műfajt, hosszas keresés után. Az alkotói terület több ágát kipróbáltam már: fotózás, világosítás, dokumentumfilm- és minisorozat készítés. Rájöttem, hogy sokkal jobban élvezem az írást, mint bármi mást. Először monodrámákat kezdtem írni.
Miért éppen monodráma? Érdemesebbnek tartod az íróknak ezzel a műfajjal kezdeni?
Az a helyzet, hogy mindenkinek más az életútja, más irányból érkezik meg a világot jelentő deszkák közelébe. Én a mély emberi történetekkel foglalkozom. Pszichológusként dolgozom, ennek okán az emberi sorsok állnak hozzám közelebb. A belső utazás jobban érdekel, mint a külső. Emellett – mindig mosolyognak rajta, de – nekem evidencia, hogy egy személygépkocsiba bele kell férjen a társulat is, a díszlet is és a jelmez is (teszi hozzá nevetve – a szerk.). Ezek jellemzően a maximum öt szereplőig terjedő kamaradrámák.
Mesélj kicsit a drámáról, amely a Páternoszter címet kapta. Miről szól pontosan?
Végül hét szereplő került bele. Viszont a kellék- és jelmezigény továbbra is minimális. Nagyon úgy fest, hogy ebből kisbusz lesz vagy egy vonatkupé… Viccet félretéve: a közönség egy gyászfeldolgozó-specialista képzésbe csöppen. Ennek keretei között megtudhatja, hogy két ember hányféleképpen tud kapcsolódni egymáshoz. Akár éltében, akár holtában. A kapcsolódások során kialakul a megváltoztatás szándéka is: hogy úgy alakuljon tovább a másik evilági vagy túlvilági élete, ahogy azt mi elképzeljük, kívánjuk neki. Viszont, ha tévesen közelítünk, akkor – az esetek többségében – nem azt kapjuk, amit elvárunk. Így visszajutunk a kiindulóponthoz, csak már egy magasabb szinten.
Ez egy vertikális körutazás, aminek a szimbóluma a darabban a Páternoszter, vagyis egy egyszerre felfelé és lefelé mozgó lift, amivel elindulunk a földszintről és újra megérkezünk a földszintre. Közben legfelül egy (meg)váltó téren haladunk át, ahol nézőpontot váltunk, így újra megérkezünk önmagunkhoz, csak már egy kicsit más formában.
Ha egyetlen egy sztorit, egy fontos pillanatot kellene kiemelned az alkotófolyamatból, melyik lenne az?
Legyünk őszinték, drámát írni nem egy leányálom. Nálam szorongásokkal teli: folyamatos gondolkodást, tépelődést, sűrítést, belső felkészültséget keltő és megszűntető, folyamat, ráadásul az adott témában való jártasságot is igényel. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint ha egy üres szobában ülnél és neked kellene azt feltölteni tartalommal. Időről-időre benéz az ajtón egy-egy ember, és ha az a látogató történetesen egy olyan hozzáértő, mint Kulcsár Edit, akkor örülsz az érkezésének – ’De jó, hogy jöttél!’. Ennél több, ennél jobb dolog nem tudott volna velem sem történni, minthogy egy olyan ember kopogtatott be, aki képes volt fényt gyújtani. Mindamellett érti annak a sötét térnek is a világát, amit úgy hívunk, hogy színház.
2023. januárban újra lehet majd jelentkezni a Drámaírói Műhelybe. Milyen jó tanáccsal látnád el a jelentkezőket, az ösztöndíjasokat?
Folyamatos önreflexióval dolgozom, ami egy idő után “vakká tesz”. Hóvakság is van, hogyha túl sokat vagy az Antarktiszon, és “drámavakság” is van, hogyha túl sokat olvasod a saját szövegedet. A mentorok kívülről látnak rá(d) és ez egy hatalmas érték. Ezzel adják vissza a szemed világát. Szerintem ezt becsüljék meg! Ha ilyen lehetőség adatik, éljenek vele, mert ez az ajándék.
Kérlek egy mondatban fogalmazd meg, hogy mit adott számodra a műhely!
Nem a csinnadratta, nem a premier a csoda, hanem az, amikor egy fekete térben ülve, egy értő szem nyitja rád az ajtót.