A balkáni hangulat nem áll távol tőle, ezért mind a szerep, mind a téma kedvére való. Az előadás kicsit nosztalgikus időutazás is a számára, ami külön pluszt ad a játékához. Ivaskovics Viktorral a Deszkavízió beszélgetett.
Tavaly a színházi világnapon mutattátok be Sütő András Balkáni gerle című drámáját. Mi volt az első gondolatod, amikor kiderült, hogy te játszod Schuller Medárdot? Mesélsz egy kicsit a karakterről?
Az, hogy egy karakter milyen lesz, az nem csak a színésztől, de függ a szerzőtőtől és a rendezőtől is. Így közös konszenzus alapján alakul ki egy figura. Előfordult olyan, amikor azt éreztem egy szereppel kapcsolatban, hogy hú, ez nagyon nem én vagyok, és volt olyan is, amikor a mondanivalóval nem értettem egyet. Azt éreztem, hogy nem tudom kimondani a szöveget, annyira nem én vagyok. De hála Istennek itt minden mondattal egyetértettem.
Nekem minden szerep kihívás, igyekszem mindig valami újat valami mást megtalálni, abban az esetben is, ha már játszottam hasonló karaktert korábban. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy ez nekem való. Hiszen a darab alaptémája amellett, hogy nagyon tetszett, hozzám közel is áll. Én még abban az érában nevelkedtem, amikor ezek a helyzetek nagyon aktuálisak voltak. Ezért is lehetett, hogy a próbák elejétől a figurát a magaménak éreztem.
Van egy hatalmas monológ, amiben Medárd nem csak elmeséli életük történetét, de megmutatja legbelsőbb indíttatását, viszonyát a szerelemhez és kimondja a szerep kulcsmondatát: A mai világban is kellenek Rómeók és Júliák.
A Balkáni Gerle egyszerre szól a családról, a szerelemről, a hagyományokról. Neked mi a legfontosabb üzenete?
A szerelem és a család mindenképpen. Hogy a szerelem kortalan, határtalan és minden akadályt legyőz, és mindent határt áthág. A család is nagyon fontos, és bár én nem éltem meg ennyire durván azt a rendszert, de azért voltak történeteim, meséltek azokról az időkről. Például, ha valaki egy viccet elsütött az osztályban, akkor jött a fekete autó és elvitte. Nem Romániában éltem, de a rendszer ugyanaz volt.
Kárpátalján gyermekkoromban ebből még nem fogtam fel semmit, gyakorlatilag csak a végét láttam. Szerencsés vagyok, hogy gyermekként boldogság vett körül és aranykornak élhettem meg. A szüleink megvédtek, kíméltek minket. Édesapám katona volt, jól emlékszem, hogy rendszeresen jöttek érte késő este, és elvitték. Napok múlva előkerült, és bár kérdeztük volna, nem mesélt. El volt ütve annyival, hogy nem a mi dolgunk. Na, ő valószínűleg többet tudna erről a korról mondani. Az viszont fontos, hogy bántás vagy atrocitás nem ért bennünket. De el tudom képzelni, hogy mi lehetett és biztos, hogy nem volt könnyű.
A teljes interjú a Déryné Magazin 3. lapszámában olvasható, valamint a Deszkavizio.hu-n.
Színház mindenkinek!