Januárban startolt az óvodásokat megszólító Vitéz László alprogram. A program szakmai vezetőjével, Fabók Mariannal a Deszkavízió beszélgetett.
Honnan jött a Vitéz László alprogram ötlete, és mi volt a te szereped ennek a kialakításában szakmai vezetőként?
A Déryné Program azzal keresett meg, hogy egy új alprogramot indít, mely a középiskolások számára létrehozott KultUp Programhoz hasonlóan az óvodákba látogat el témanapjaival. A témanapok a gyermekek számára betekintést adnának a bábszínház világába, illetve a hagyományos magyar népi kultúrát és annak eszközeit alkalmazva kapcsolódnának az óvodás korú gyermekek pedagógiai neveléséhez. E program részletes kidolgozásához kértek fel szakmai tanácsadóként. Jómagam igen sok pedagógus rokonnal vagyok körbevéve: édesanyám tanító és felsőtagozatos tanár, nővérem tanító, férjem édesanyja és testvére óvodapedagógus. Belülről is ismerem, milyen fontos feladat az övék, és milyen sok kihívással kell megküzdeniük nap mint nap. Mivel a Déryné Program kezdeményezésével teljes mértékben egyetértettem, elfogadtam a felkérést, és közös gondolkodásba kezdtünk.
Számos elismert program igazolja, hogy a néphagyományainkon alapuló komplex módszertan, melynek magját a magyar népi játékok, mondókák, népdalok, néptánc és mesemondás alkotják, milyen csodálatosan tud segíteni a legifjabb nemzedék nevelésében, és lelki egészségének megtartásában. Elsősorban Tálas Ági által kifejlesztett „Lipinka” programot említeném, de ide sorolnám Gróh Ilona „Ringató” programját, illetve J. Kovács Judit „Kerekítő” foglalkozásait. Széles körben elterjedt, nagyon eredményes, elismert módszertanok. Nem beszélve arról, hogy a népi játékok, mondókák, népdalok és mesék a legegyenesebb utak e fiatal korosztály szívéhez. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a témanap bábelőadásának forrása minden esetben magyar népmese legyen, és a kiegészítő foglalkozások népdal-tanítás, táncház, illetve hangszerbemutató segítségével szülessenek meg.
Nagyon szerencsések vagyunk, hiszen népdal és népmesekincsünket még épp időben elinduló néprajztudósaink javarészt felgyűjtötték. És ezekben szinte kivétel nélkül a jó elnyeri jutalmát, a legkisebb legény utolsó hamuban sült pogácsáját is megosztja azzal, akivel találkozik, és segít, ha szükséget szenvedővel találkozik, legyen az ember, hangya, hal vagy éppen egy repedt kemence. És hősünk jó tettének, lelkiismeretes munkájának meglesz a gyümölcse. E történetek az élet alapvető törvényszerűségeit tanítják, élni segítenek, jobb színházi forrásanyagokat nem tudok elképzelni. Mesélnek a magyar néplélekről, de az egész emberiség alapvető kérdéseivel is foglalkoznak.
Az alkotók népmeséink mellett eredetmondáinkat is választhatják forrásanyagként. Hányszor halljuk édesanyaként: anya, meséld el, hogyan születtem! És százszor, ezerszer elmeséljük gyermekünk születésének történetét. Ugyanilyen fontosnak tartom egy nép születésének történetét is. Gyönyörű eredettörténetei vannak a világ népeinek, és ezek egyik (de számunkra mindenképp) legszebb története az egymást segítő testvérpár, Hunor és Magor története a csodaszarvassal.
Miért tartod fontosnak, hogy már óvodáskorban megismerkedjenek a gyerekek a tánccal, a bábokkal?
Nagyon furcsa világban élünk, ahol a virtuális világ lassan teljesen kiszorítja az „itt és most” valóságos pillanatait. Az ember észre sem veszi, és nincs jelen a saját életében. Szerelmes párokat látok, akik egymással szemben ülnek, és a saját telefonjukba merülnek magányosan. A mai ember nem beszélget, csak tőmondatokban, írásban kommunikál. Gyermekeink készen kapott (nem művészi színvonalú) képáradatban nőnek fel, mesét, élő szót egyre kevesebbet hallanak.
Kimondhatatlanul fontosnak tartom, hogy a gyermekek hallgassanak mesét, és a mese a saját képzeletükben öltsön alakot. Ha elsorvasztjuk a képzeletünket, akkor nem lesz elképzelésünk semmiről. Beszédes a magyar nyelv: azt mondjuk, hogy valaki képes vagy képtelen valamire. Ha valamit el tudunk képzelni, van róla elképzelésünk, akkor egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy meg is tudjuk valósítani. Egyébként képtelenek leszünk rá. És a mindenség szerintem tényleg így működik. A témanapok bábos előadói egytől egyig ki-beugrálnak a bábtáncoltatásból: hol mesemondóként, hol pedig bábjátékosként adják át a történetet. A gyermekek így saját képzeletükkel a történet aktív részeseivé válnak, és megszületik az „itt és most”. Ezért csodálatos a jó színház, mert jelen lehetünk benne. Talán mindenekelőtt ezért tartom fontosnak, hogy már óvodás korban találkozzanak a gyermekek a mesével, s a bábokkal.
És a néptánc miért fontos? Tudományosan igazolt, hogy mozdulatsorai jótékony hatással vannak agyi működésünkre, összekötik a jobb és bal agyféltekét, és mint mozgás, segíti egészségünk megőrzését, felszabadít minket a stressz alól, kiegyensúlyozottá tesz stb. Fel sem lehet sorolni jótékony hatásait. Körtáncai közösségépítők, társastáncai a férfi- női kapcsolatok gyönyörű mintái. De talán a felsoroltak közül legfontosabb, hogy a sajátunk. A magyar néplélek álmodta meg egykor e dallamokat és e táncokat. Bartók Béla szavaival élve: „a népzene a természet tüneménye, ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a növények, állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes. Egy-egy népdal a tiszta zenei gondolat megtestesülése, mely bámulatba ejt egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével.”
A teljes interjú itt érhető el.