Éjszakai dallamfoszlányok, újraéledő színházi szenvedély és a dráma fegyelme. Viola Szandra szerint ez a műhely nemcsak írói, hanem emberi fejlődés is. „Nem biztos, hogy minden működik, de nincs lehetetlen – csak dolgozni kell tovább.”
Mi motivált, amikor jelentkeztél a Barangoló Drámaírói Műhelybe?
Nagyon szeretem új területeken kipróbálni magam, és amikor jelentkeztem, még egyáltalán nem volt biztos, hogy ilyen erősen visszatalálok a színházhoz. Többen mondták, hogy a regényem olyan, mint egy „magyar Harry Potter”, és hogy milyen jó lenne belőle egyszer egy film vagy sorozat. Ez persze elsőre kicsit álmodozásnak tűnt, de úgy voltam vele: induljunk el a forgatókönyvírás irányába.
Aztán felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre doktori képzésre, és ezzel párhuzamosan ismét erősen megjelent a színház az életemben. Egy ponton már nem a filmes lehetőségek izgattak leginkább, hanem az, hogyan élne meg a történetem színpadon. Így a regényből lassan dráma lett, és magától értetődően kerültem vissza a színház világába.
Milyen volt a közös munka a mentoroddal? Hogyan segítette a gondolataid formálását?
A mentorom nagyon finoman irányított: soha nem mondta meg, „ezt így kell csinálni”, hanem mindig több lehetséges utat hagyott nyitva. Sokféle előadást mutatott – élőben és felvételen is –, hogy lássam, mennyi irány létezik, és hogy el tudjam dönteni, melyik áll legközelebb ahhoz, amit keresek.
Jó ideig úgy éreztem, egy helyben toporgunk, mert túl sok volt a lehetőség, a struktúra pedig bonyolult. A regény sok apró epizódból áll, sok mellékszereplővel, csavarokkal, de a dráma egészen máshogy működik. A dráma sokkal inkább egy nagy ívet kíván, folytonos fokozással.
A legnagyobb küzdelem az volt, hogy ezeket a „jó részeket”, szépen kidolgozott kis epizódokat el kellett engedni. A színpad nem bír el annyi szereplőt és annyi szöveget. Sok mondatot ki kellett húzni, ami a regényben működött, de színpadon helyette valamilyen cselekvés vagy színészi játék lesz majd kifejező.
Ez eleinte nagyon nehéz volt, de idővel egyre tudatosabban írtam, nem csak intuícióból. A műhely segített, hogy az „alkalmazott írás” felé is nyissak.
Mi volt számodra a legnagyobb tanulság vagy felismerés a műhely során? Volt emlékezetes pillanat?
Talán az éjszakai dalszövegírások. Sokszor előfordult, hogy félálomban, füldugóval a fülemben hallottam egy dallamot vagy ritmust, és gyorsan felvettem a telefonomra, hogy el ne tűnjön. Hónapokig csak gyűltek a kis hangjegyzetek, dallamfoszlányok, megjegyzések.
Aztán egyszer csak elkezdtek a helyükre kerülni: „na, ez lesz a szarvas belépője”, vagy „ehhez pont ez a ritmus kell”. Nem vagyok profi zeneszerző, de ezek a hangmorzsák iránytűként működtek, és segítették, hogy dalszövegeket is tudjak írni a darabhoz.
A felismerés az volt: nincs lehetetlen. Nem biztos, hogy minden működni fog, lehet, hogy lesz, amit ki kell dobni, de az, hogy felnőttként is új képességekre találhat rá az ember, óriási élmény.
Miben változott az íráshoz, színházhoz vagy saját alkotói folyamathoz való hozzáállásod?
Most már sokkal inkább a színházhoz tartozónak érzem magam. Régen sok tánc- és színházkritikát írtam, hetente többször jártam előadásokra, de aztán egy időre eltávolodtam ettől a világtól. A műhely segített visszatalálni. Most azt érzem, újra közöm van hozzá, talán már nem csak kritikusként, hanem alkotóként is.
És az is fontos: már nem csak regényíró fejjel gondolkodom, hanem azzal a szemmel is, hogyan működik valami a színpadon.
Mit üzennél azoknak, akik most fontolgatják a jelentkezést? Milyen attitűddel érdemes belevágni?
Ez egy olyan lehetőség, ahol az ember nem tud akkorát esni, hogy megüsse magát. Van szakmai védőháló: mentor, műhely, közösség. Írsz egy jelenetet, ha nem jó, nem baj, nem szégyen, nem bukás. Csak dolgozunk még rajta, vagy elengedjük.
Ez ritka és nagyon értékes közeg: szakmai támogatás, alkotói biztonság, és még anyagi támogatás is, hogy legyen időd írni. Szerintem visszanemtérő lehetőség.
Ha egy szóval vagy mondattal kellene összefoglalnod, mit adott neked a Műhely, mi lenne az?
Azt mondanám: szabadság.
Vagy még pontosabban: alkotói szabadság.
(Az önismeret is igaz lenne, de az is ennek a része.)
A következő ösztöndíjas TE lehetsz! Ne hagyd, hogy a történeted a fiókban ragadjon, írd meg velünk a színpadra!
TUDJ MEG TÖBBET A BARANGOLÓ DRÁMAÍRÓI MŰHELYRŐL!
Jelentkezési határidő: 2025. december 15.