A Barangoló Drámaírói Műhely ösztöndíjasa szerint a drámaírás nem egyszerű alkotói folyamat, hanem párbeszéd a történettel. Egy olyan különös együttműködés, ahol néha a mű dönt arról, merre halad tovább. A keretek, a mentorálás és a kitartó munka egyszerre formálják az alkotót és magát a darabot.
Mi motivált, amikor jelentkeztél a Barangoló Drámaírói Műhelybe?
Volt egy történet a fejemben, amit szerettem volna megírni, és amikor megláttam a lehetőséget, úgy éreztem, ez a legjobb alkalom. Szeretek írni, de magamtól soha nem jutna eszembe egyszerűen leülni és elkezdeni. A műhely keretet ad, és nekem erre a keretre nagy szükségem van. Ha megvan a keret, utána sokkal könnyebb rávennem magam az effektív munkára, vagyis az írásra.
Milyen volt a közös munka a mentoroddal? Hogyan segítette a gondolataid formálását?
Nagyon közvetlen kapcsolatunk van Szabó Réka dramaturggal, már korábban is ismertük egymást. Nem volt teljesen kész terv a fejemben, csak a kiindulópontot tudtam, azt viszont nem, hová érkezik a történet. Bele is ugrottam az írásba úgy, hogy sok mindent nyitva hagytam.
Amikor felmerült egy-egy kérdés, hogy merre menjen tovább a történet, nagyon sokat segítettek a beszélgetéseink. Volt, hogy vitatkoztunk, elemeztünk, felvázoltuk az irányokat. A mentor külső szemként reflektál arra, amit én belülről nehezebben látok. Ez óriási segítség, mert így derül ki, hogy érthető-e az, amit leírok.
Mi volt számodra a legnagyobb tanulság vagy felismerés a műhely során? Volt emlékezetes pillanat?
A legnagyobb felismerésem az volt, hogy a darab tulajdonképpen „magától halad”. Mintha saját élete lenne. Én próbálhatom egy adott irányba tolni, de ha a történet nem arra akar menni, nincs mit tenni. Nekem kell megértenem azt a logikát, ami a papíron kialakul.
Emlékezetes pillanatból is volt több. Előfordult, hogy napokig nem boldogultam egy résszel, majd teljesen hétköznapi helyzetben – mosogatás közben vagy egy másik előadás alatt – hirtelen bevillant a megoldás. Ezek a pillanatok mutatták meg, hogy a darab akkor is dolgozik bennem, amikor éppen nem ülök előtte.
Miben változott az íráshoz, színházhoz vagy saját alkotói folyamathoz való hozzáállásod?
Rájöttem, mennyivel nehezebb leírni egy színpadi helyzetet, mint „megcsinálni”. Gyakorlati emberként könnyebb egy jelenetet rendezni vagy eljátszani, mint pontosan megfogalmazni, hogyan működik a színpadon.
Az írás arra kényszerít, hogy tisztán megfogalmazzam a képeket, gesztusokat, helyzeteket, még akkor is, ha ezek soha nem lesznek teljesen ugyanazok, mint amit elképzelek. Nagyon komoly önismereti és alkotói folyamat, hogy le tudjam írni azt, amit gondolok, és amit szeretnék, hogy a színpadon történjen.
Mit üzennél azoknak, akik most fontolgatják a jelentkezést? Milyen attitűddel érdemes belevágni?
Bátran vágjanak bele. Dolgozzanak, próbálkozzanak, mert a mentorok és szakmai munkatársak nyitottak a jó ötletekre, és rengeteg segítséget lehet kapni. Szerintem még azok is értékes útmutatást kaphatnak, akik esetleg nem kerülnek be. Ez egy olyan közeg, ahol sok ember dolgozik azon, hogy másoknak segítsen rátalálni az írásra és a dráma valódi működésére.
Ha egy szóval vagy mondattal kellene összefoglalnod, mit adott neked a Drámaírói Műhely, mi lenne az?
Egy színdarabot, amit magamtól biztosan nem írtam volna meg. Már majdnem kész van, és ezt le tudom tenni majd az asztalra: „van egy darabom, amit valóban megírtam”.
A következő ösztöndíjas TE lehetsz! Ne hagyd, hogy a történeted a fiókban ragadjon, írd meg velünk a színpadra!
TUDJ MEG TÖBBET A BARANGOLÓ DRÁMAÍRÓI MŰHELYRŐL!
Jelentkezési határidő: 2025. december 15.