Interjú Ábrahám Kírával a Tripla tréfa – Három Csehov egy felvonásban című előadásról
A Déryné Társulat előadásában Ábrahám Kíra különleges feladatot kapott: három különböző Anton Pavlovics Csehov-egyfelvonásosban formál meg egymásra rímelő női karaktereket. A Leánykérés-ben Natalját, a Nyári tragédia-ban a feleséget, míg a Jubileum-ban szintén a feleség szerepét alakítja. Az alakítás így nem pusztán három különálló helyzetet mutat meg, hanem egy lehetséges életutat is kirajzol, alternatív jövőképeken keresztül.
Hogyan hatott rád érzelmileg, hogy ugyanazt a „feleség” szerepet három külön történetben is meg kellett formálnod?
Ebben az előadásban a karakterem abból a szempontból különleges, hogy gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki valódi ívet tud bejárni. A három egyfelvonásos számomra nem elkülönülő történetek sorozata, hanem egyetlen életút különböző lehetséges változata.
Úgy éltem meg, mintha alternatív valóságokban mozognék: azt látom, mi történhet ezzel a nővel, hova juthat el, ha bizonyos döntéseket meghoz – vagy éppen nem hoz meg. Ahogy haladunk előre, ezek a képek fokozatosan torzulnak és egyre nyomasztóbbá válnak.
Színészként ez hatalmas ajándék, mert egy ilyen ív végig játszása sokkal izgalmasabb, mint különálló jelenetek egymás mellé rendezése. Ugyanakkor érzelmileg is megterhelő, hiszen végig kell vinni ezt a személyiség változást.
Éreztél különbséget abban, hogyan változik ez a karakter az egyes helyzetekben, vagy inkább ugyanaz a belső mintázat ismétlődik?
Egyértelműen változik, és ez a darab egyik kulcsgondolata. Ezt kicsit a „pillangóhatás” logikájához tudnám hasonlítani: egy-egy döntés teljesen más irányba viheti az ember életét.
A három történet pontosan ezt mutatja meg: a különböző választások különböző élethelyzeteket hoznak létre, amelyek nemcsak a körülményeket, hanem a személyiséget is formálják. Minél rosszabb döntéseket hoz ez a nő, annál inkább torzul az élete – és vele együtt ő maga is.
A darab végén ezért érkezik el egy olyan ponthoz, ahol ezekre a lehetséges jövőképekre mintha nemet mondana. Ez egy nagyon erős belső döntés: nem akar azzá az emberré válni, akivé ezek a helyzetek tennék.
Mennyire volt nehéz megtalálni magadban ezt a végpontot, a jubileumbeli feleséget?
Őszintén szólva ez volt a legnehezebb feladat. Az a fajta páváskodó, piperkőc, figyelemhajhász működésmód, amit a Jubileumban alakítok, nagyon távol áll attól, aminek magamat tartom.
Eleinte kifejezetten nehéz volt kapcsolódni hozzá, de éppen ez tette izgalmassá a munkát. Az ember ilyenkor kénytelen megtalálni magában azt a réteget is, amit nem szeret vagy elutasít. Amikor ez sikerül, az felszabadítóvá válik, és idővel kifejezetten szórakoztatóvá vált eljátszani.
Hogyan tudtad megőrizni a karakter egységét a három külön világ között?
Számomra a kiindulópont a Leánykérésben Natalja volt. Ő az a figura, akiben még jelen van a naivitás, a remény és a jövőbe vetett hit – ezt érzem a karakter „eredeti” állapotának.
Ehhez képest a másik két jellemábrázolás ennek felnagyított vagy eltorzított változata. Nagyon fontos volt, hogy ezek ne váljanak karikatúrává: lehet erősebb eszközökkel élni, de a figuráknak végig emberinek kell maradniuk.
A második részben alig van szöveged, mégis erős jelenléted van. Ebben mennyire segítettek a mozgásos etűdök?
Nagyon sokat. Számomra ezek legalább annyira fontosak voltak, mint a szöveges jelenetek. A második történetben például a partneremmel szinte nem is beszélünk, mégis van egy rövid etűdünk, amelyben egy teljes életutat sűrítünk össze.
Ez egy rendkívül koncentrált állapot, ahol a test, a mozgás és a ritmus sokkal többet mond, mint a szavak. Külön öröm volt számomra, mert mindig is szerettem volna hangsúlyosabb testbeszéddel dolgozni.
A tánc mennyire jelentett kihívást számodra?
Egyáltalán nem, inkább felszabadító volt. Eredetileg táncos szerettem volna lenni, így minden ilyen feladat közel áll hozzám.
A mozgásvilág inkább kortárs és modern elemekből építkezik, de vannak benne visszatérő motívumok is. Több etűdöt mi magunk hoztunk létre a partnereimmel, amit később finomítottunk – ettől az egész nagyon személyes lett.
A jelmezek mennyire segítettek a különböző állapotok megformálásában?
Segítenek, de nem ez a döntő. Ha az ember jól felkészült, próbaruhában is megszületik a szerep. Ugyanakkor ebben az előadásban a jelmez a nézők számára is fontos kapaszkodó.
A Jubileumban például egy nagyon gazdag, nehéz jelmezt viselek, amely fizikailag is meghatározza a mozgást. Egyszerűen nem lehet ugyanúgy létezni benne, mint egy könnyű ruhában. Ez ad egyfajta tartást és eleganciát, miközben korlátoz is – és ez nagyon jól illik a karakterhez.
Milyen volt a közös munka Ivaskovics Viktor rendezővel?
Nagyon inspiráló. Határozott elképzelései voltak, ami biztonságot adott, ugyanakkor nyitott maradt az új ötletekre is.
Előfordult, hogy megállt a próba, és hosszasan elemeztünk egy-egy jelenetet: ki mit akar, mi miért történik. Az elemzések nagyon fontosak, mert ettől válik pontosabbá és tudatosabbá a játék.
Mit tapasztaltál a közönségnél: összeáll bennük ez a három történeten átívelő karakterív?
Az eddigi visszajelzések alapján igen. Akiket kérdeztem, mind érzékelték, hogy a három figura összetartozik.
Az már nem minden esetben egyértelmű, hogy a férfialakok mennyire értelmezhetők ugyanannak a személynek különböző változataiként, de szerintem jó, ha a darab végén marad benne egy kis nyitott kérdés.
Mit gondolsz, mi marad meg leginkább a nézőben a te karaktereden keresztül?
Talán az, hogy mennyire törékeny az élet iránya. Egészen apró döntések is teljesen más pályára vihetnek bennünket.
De mindig van egy pont, ahol még lehet visszafelé lépni – vagy legalább felismerni, hogy rossz úton járunk, ami olyan irányban visz, amerre nem szeretnénk továbbmenni.