„Az igazi mese nagyon hosszú. Hét-nyóc este is mesé’ték. Az előtt fejüket használták az emberek, most meg a papírt.” (Talpai János, vajdasági mesemondó)
A csalimesékre (csalóka mesékre vagy csalogató mesékre) rendszerint a mesemondás végén került sor, mikor a mesemondó, sőt, a résztvevők is belefáradtak már a sok beszédbe, mesehallgatásba. A mesemondó legtöbbször úgy fogott hozzá, mintha valami nagy, igazi mesét készülne elmondani, csak a második, harmadik mondat után vették észre a hallgatók, hogy lóvá tették őket.
Vótam égy országba, ahol csudálatos dógokat láttam. Láttam égy tehenet a tetőn fekünni, közbe vidáman kérődzött. Égy szúnyog röpködött körülötte, akkora vót, mind égy ló. Négy jóbarát sétágatott égymás mellett, égy süket, égy vak, égy néma és égy béna. Éccörre csak a vak möglátott égy nyulat, a néma odakiáltott a süketnek, hogy fogja mög, a béna utóérte oszt agyonütötte égy fogpiszkálóva.
Kimöntem a folyópartra. A folyó tíz méter magasan folydogát. Kinn a parton mászott égy hal, miközbe égy szarvas repűve menekűt elülle. A hal mögfogta oszt pár pillanat alatt mögötte vacsorára. A folyóba égy kalapács úszott, égy üllő kísírte.
Hideg téli nap vót. Lévetkőztem félmeztelenre, hogy né lögyön melegöm. Elsétátam a mezőre. A búza a fákon már javában érött. Éppen várták a munkásokat, hogy lékaszájják. Később bemöntem égy házba, kinyitottam az ablakot, hogy a hazugság kiszájjon.
Tögyétök tik is ugyanazt.
*
Vót éccör égy embör,
Szakálla vót kendör,
Illögette-billögette,
Szamár vót, aki hallgatta,
Mondjam-é még tovább?
*
Figyelj ide, mesélek valamit. Mese, mese, mátka, fekete madárka,
uri bunda, kopasz egér, ugorjon a nyakad közé!
*
Eccő vót, hol nem vót, az Óperenciás-tengörön is túl, még az Korpahegyön is túl, vót is nem is, de csak mög köllött ennek esni, vót a világon égy ács. Az úgy kitanúta a kovácsmestörségöt, hogy jó varga lött belülle. Nem vót az a szabó, aki olyan jó cipőt tudott vóna csinálni, mint amilyet ű tudott. Jó görbe fűsűt ez a kádár esztergába metszött. Eccő csinált magának olyan pár csizmát, hogy még furulyán sé löhetött
vóna csifergetött-csafargatottabb nótát fújni, amilyen béklyucsos lött. Mönt ki a ménösre, de még akkó is mögtudta mondani, mék malac kinek az ökre.
*
Vót égy falu a világon. Aztá abba a faluba csak három embör élősködött. Hát éccö az törtínt, hogy kettő mögindút. Mönt, möndögét a két embör, őbölgött sokáig. Ahogy mönnek, möndögének az úton körösztű, tanákoznak égy sindisznóva. Akkó ekezdték talágatnyi, mi löhet az. Nem tudták etanáni. Úgy gondóták, majd a harmadik embört mögkérdözik. A harmadikat János bácsinak hítták. János bácsi, az kéccő vót má piacon, éccé mög a vásáron, ű okos embör. Odahítták. Ajis nézte, nézte a sindisznót. Sokáig nézte. Aszongya hát nékik:
„Ez valami vót,
Ez valahunnat gyün,
Ez valahová mén,
Ez valamit akar,
Ez valami.”
Eddig vót, mese vót, csalókának ölég vót.
*
Vót neköm égy édösapám, mikó kizsgyerök vótam. Már akkó möglehetős nagy lány vótam. Erdőbe möntem, elálmosodtam, fejem alá töttem fokosomat, elaludtam. Hónap délben uzsonna
tájban fölébredtem. A fokost mögötték a farkasok.
— Mögállj, farkas, maj mögöszlek én!
Möntem utána. Jöttömben, mentömben főmásztam az ugorkafára. Odajött égy asszony:
— Jancsi, né rázd a retköt, répát, nem neköd ültettem a káposztát!
Léugrottam, égy diót kettőbe haraptam. Tiszán körösztű möntem. Égy házba bemöntem, az asztalon tál fordított kása vót. Jó laktam hússal, a fogam tele lött korpaciberével. Tiszát
fölszántották, vetöttek bele mindönt. Édösapámnak vót égy véka rozs. Kiszelőtem, négy véka buza lött. Elvittem a malomba, de nem vót otthon, a Sinai-hegyön vót epröt szönni, elmöntem
érte. Égy odvas fába bebújtam, a kisujjam nem fért be; de a fejem belefért. Bele is szorút. Hazamöntem a baltájér, kivágtam a fejemet. A seregélyök az ingöm aljába möntek, repültek velem, a Tiszába belecsöppentem. Möglátta égy gránátos, sugárágyuba tött, idáig lőtt.
*
Vét éccör égy epörfa, annak a legislegtetejin vót égy gombostű, annak a tetejin égy százráncú szoknya, a századik ráncába táncót égy kurtafarkú bolha, annak a farkábú vöttem ezt a mesét.
Mondjam-e még tovább?
*
Vót éccő, hol nem vót, vót éccő a világon égy embör, annak vót égy nagy juhnyája. Ezt a juhnyájat át köllött neki hajtani égy hídon, de a híd kesköny vót. Hajtotta, hajtotta, de mer a juh
nagyon sok, a híd mög kesköny vót, biz azt még most is hajtsa. Várjuk mög, míg áthajtsa, akkor maj tovább mondom.
*
Emöntem a piacra, vöttem babot, mögfőztem. Mondjam-é
tovább? Nem mondom tovább, ögyétök mög, ami marad.