Kié egy történet, miután elmeséltük valakinek – és hol húzódik a határ inspiráció és kisajátítás között? Az Összegyűjtött történetek című előadás rendezőjével, Szakács Hajnalkával erről a nehéz kérdésről és a bizalom törékeny határairól beszélgettünk. A produkció a Barangoló Előadásműhely keretében jött létre, a magyarországi ősbemutató október 11-én volt a Déryné Központban.
Miért éppen az Összegyűjtött történetek című művel jelentkeztetek a Barangoló alprogramba? Mi volt az a gondolat vagy kérdés, amely rendezőként a leginkább megszólított?
Amikor színésznőként elkezdtem a pályámat, Szalma Noémi a kolléganőm volt a debreceni Csokonai Színházban. Később magánéleti okok miatt elhagyta a pályát, és hosszú kihagyás után szeretett volna visszatérni a színpadra. Ő fordította le az Összegyűjtött történeteket, amelyet tudomásunk szerint Magyarországon még nem mutattak be. Úgy éreztük, hogy a két szerep nagyon jól állna neki és testvérének, Szalma Lenkének, aki frissen végzett színészként most kezdi a pályáját.
Mindhármunk számára volt ebben egy indulás vagy újrakezdés. Hozzánk csatlakozott Haselbach Ivett Gabriella rendezőasszisztensként, így négytagúvá vált a csapatunk. Ivett pályakezdőként érkezett, ugyanakkor már most komoly szakmai tudással és tapasztalattal segíti a közös munkát. Az előadás minden részét mi négyen hozzuk létre, a zenétől és a látványtól egészen a marketingig.
Idén tavasszal mutatták be az első rendezésemet, a Hosszú virágzás című monodrámát a Jurányi Házban, Radnay Csilla játékával. Csodálatos közös munka volt, de utána még nem tudtam biztosan, szeretném-e folytatni ezt a külső szemként való jelenlétet. Színészként belülről ismerem az alkotófolyamatot, színészeket vezetni viszont másfajta és számomra nagyobb felelősség. Kíváncsi voltam, hogyan tudok ebben helytállni.
A darabban az fogott meg, hogy látszólag egyszerű történetet mesél két ember kapcsolatáról, közben összetett kérdéseket tesz fel: mit adunk át egymásnak, mit tanulunk egymástól, és mikor válik az inspiráció kisajátítássá? Különösen izgatott, hogy nincs egyetlen megfejtése. Folyamatosan változik, kinek az igazságát érezzük közelebb magunkhoz. Olyan előadást szerettem volna létrehozni, amely valóban felteszi ezt az erkölcsi kérdést, és teret hagy a nézőnek a gondolkodásra.
A darab középpontjában egy különleges mester–tanítvány kapcsolat áll. Mitől vált ez a történet számodra igazán fontossá, és milyen kérdéseket vet fel számodra ez a kapcsolat?
Nagyon érdekelnek azok a kapcsolatok, amelyekben egyszerre van jelen szeretet, függés, csodálat, rivalizálás és hatalom. A mester–tanítvány kapcsolat ilyen. Lisa eleinte felnéz Ruthra, tanulni akar tőle, Ruth pedig megnyit előtte egy világot. Ahogy azonban Lisa önállóbbá válik, megváltozik közöttük az egyensúly.
Engem az is foglalkoztatott, hogy egy tanár mit ad át valójában a tanítványának. Tudást, gondolkodásmódot, bátorságot vagy saját magából valamit? És mi történik, amikor a tanítvány másfelé indul, esetleg bizonyos értelemben túlnő a mesterén? Hogyan lehet ezt megélni anélkül, hogy a másik önállóságát személyes veszteségnek éreznénk? Számomra a tanítás és az elengedés határa az egyik legfontosabb kérdés ebben a kapcsolatban.
Ruth és Lisa történetében nagyon fontos szerepet kap a bizalom, a személyes történetek megosztása, valamint az inspiráció és a kisajátítás közötti határ. Hol húzódik szerinted ez a határ?
Nincs rá pontos válaszom. Talán maga az előadás is azért született meg, mert ezt a határt keressük.
Művészként folyamatosan használjuk azt, amit látunk, hallunk és átélünk. Találkozásokból, mondatokból, saját és mások történeteiből dolgozunk. De attól, hogy valaki megoszt velünk valamit, még nem feltétlenül adja oda nekünk.
Ezért számomra nemcsak az a kérdés, hogy felhasználhatunk-e egy történetet, hanem az is, milyen felelősségünk van azzal az emberrel szemben, aki ránk bízta. Valami művészileg felhasználható lehet, miközben emberileg árulásként élhető meg. Éppen ez teszi olyan nehézzé a helyzetet: az alkotói szabadság és a személyes bizalom szempontjai nem feltétlenül esnek egybe.
A darab egyik legerősebb kérdése: kié a történeted, ha megosztottad valakivel? Miért lehet ez a kérdés különösen aktuális a mai fiatalok számára?
Ma rengeteg mindent megosztunk magunkról: képeket, gondolatokat, kapcsolatokat, intim élethelyzeteket. Sokszor csak később szembesülünk azzal, hogy ezek a részletek önálló életre kelhetnek.
Ezt a férjemmel személyesen is megtapasztaltuk. A bulvársajtó szeretett volna vele interjút készíteni a kapcsolatunkról, de mi nem akartuk ebben a formában megosztani a magánéletünket, ezért nemet mondtunk. Ezután korábbi interjúinkból, tévés szerepléseinkből, közös filmjeleneteinkből és megosztott fotóinkból olyan videókollázst készítettek, mintha mi magunk mesélnénk el a kapcsolatunk történetét.
A részletekben valóban mi szerepeltünk, de az összeállításukból születő történetet már valaki más hozta létre. Még egy eljátszott filmjelenet is a személyes vallomásunk részének tűnhetett. Attól, hogy valami egyszer nyilvánosságra került, még nem egyeztünk bele abba, hogy bármilyen új összefüggésben a mi történetünkként jelenjen meg. Számomra ez nagyon élesen megmutatta a bulvár etikai problémáit.
A közösségi médiában közben különösen nagy nyomás nehezedik a fiatalokra, hogy folyamatosan meséljenek magukról, bejelentkezzenek, megnyilvánuljanak. Mintha csak akkor lennének láthatók, ha állandóan jelen vannak. Közben nagyon magányosnak érezhetik magukat: attól, hogy sokan látják őket, még nem biztos, hogy valakivel őszintén meg tudják osztani, mi történik bennük.
Feszültséget okozhat az is, ha meg kell felelniük annak a képnek, amelyet magukról kialakítottak. Ez a kép később ellenük is fordítható: „Mosolyogsz a fotókon, úgy látszik, minden rendben van. Akkor hogyan lehetsz magányos?” Mintha a megmutatott pillanat hitelesebb lenne a saját érzéseiknél.
Ezért érzem nagyon mainak a darab kérdését. Ha elmesélek neked valamit, azzal a történet a te emlékednek is része lesz. De ettől jogod lesz továbbadni, felhasználni, átalakítani? És mennyire maradhat az enyém, ha te már egészen más történetet látsz benne?
Az előadás két, egymással szemben álló nézőpontot mutat meg, miközben egyik szereplő sem kap egyértelműen „igazat”. Miért volt fontos számodra, hogy ne adjatok kész választ arra, kinek van igaza, hanem a nézőt is bevonjátok a kérdésbe?
A darab egyik legnagyobb értéke, hogy nagyon könnyű benne állást foglalni, aztán néhány perccel később elbizonytalanodni. Azt szerettem volna, hogy mindkét szereplő igazsága érthetővé váljon. Ruth mellé állunk, aztán Lisa mond valamit, amitől hirtelen őt is megértjük.
Számomra a színház egyik legizgalmasabb lehetősége, hogy olyan helyzetet teremt, amelyben a néző a saját meggyőződéseit is megvizsgálja. Fontos volt, hogy legyen tere ennek a bizonytalanságnak, és a néző maga gondolkodhasson tovább a látottakon. Ebben az értelemben rá bízzuk az utolsó lépést.
A történet New Yorkban játszódik, mégis nagyon ismerős emberi helyzeteket mutat meg. Mitől válhat ez a történet egy magyarországi, akár egy kisebb településen élő közösség számára is személyessé?
Bár a történet a kilencvenes évek New Yorkjában, Greenwich Village-ben játszódik, a konfliktusa bárhol ismerős lehet. Mindannyian voltunk már tanítványok, és sokan valamilyen értelemben mentorok is. Ismerjük azt, milyen valakire felnézni, tanulni tőle, majd egyszer csak mást gondolni, mint ő.
Azt is tudjuk, milyen személyes történetet rábízni valakire. Ehhez nem kell New Yorkban élni vagy írónak lenni.
A konkrét kulturális közeg megtartása mellett számomra az a fontos, hogy két embert lássunk, akik kötődnek egymáshoz, szükségük van egymásra, majd történik közöttük valami, ami alapjaiban kérdőjelezi meg a kapcsolatukat. Ez az emberi tapasztalat bármelyik közösség számára személyessé teheti az előadást.
Az előadás kétszereplős, minimális díszlettel és technikai igénnyel valósul meg. Mennyire volt tudatos döntés, hogy a produkció különböző színházi és közösségi terekben is könnyen létrehozható legyen? Mit ad ehhez hozzá ez a letisztult forma?
Tudatosan olyan előadást szerettünk volna létrehozni, amely könnyen utaztatható, és különböző adottságú terekben is működik. Ugyanakkor maga a darab is ezt a letisztultságot kívánta.
A két színész jelenléte, egymásra figyelése és a közöttük folyamatosan változó viszony a legfontosabb. A színpadi eszközöknek ezt kell szolgálniuk. A letisztult forma közel is engedi a nézőt: minél kevesebb dolog választja el ettől a két embertől, annál nehezebb kívül maradnia a konfliktusukon.
Mit szeretnél, milyen kérdéssel vagy érzéssel távozzon a néző az előadás után? Van-e olyan gondolat, amelyet különösen fontosnak tartasz, hogy tovább vigyen magával?
Azt szeretném, ha továbbvinné azt a kérdést, amelyet a darab nekünk is újra és újra feltesz: kié egy történet azután, hogy elmeséltük? Mit jelent a bizalom, és mit kezdhetünk azzal, amit valaki ránk bízott? Van-e olyan pont, ahol a történet már ahhoz is tartozik, aki meghallgatta?
És szeretném, ha a néző mindkét szereplőből vinne magával valamit, és nehezen tudná egyszerűen eldönteni, ki a bűnös és ki az áldozat. Ha két ember hazafelé megvitatja, hogy kinek mi az igazsága, meg tudják fogalmazni, hogy hol húzódnak ezek a határok, akkor számomra az előadás tovább él.